Kagawa Hina

Név: Kagawa Hina
Becenév: Nem különösebben szoktak becézgetni, mindenki csak Hinanak szólít.
Nem: Nő
Életkor: 22
Kinézet: 19
Faj: Tündér
Átváltozásának ideje, helye: 2009. tele, pontos hely ismeretlen
Rang: -
Küllem: Vállig érő aranyszín hullámos haj; szürke, nyílt szemek; szépen ívelt orr; telt ajkak; csinos alkat, világos bőr;
Jellem: A legtöbb tündérhez hasonlóan én is visszahúzódó, kissé félénk, és csendes típus vagyok. Nem beszélek túlságosan sokat, épp annyit amennyit a környezetem megkíván tőlem. Alázatos vagyok mindenkivel szemben. Néha-néha már kissé naiv, s hiszem hogy minden emberben legbelül jó, és önzetlen. Sajnos épp emitt sokszor hideg zuhanyként ér a sok szörnyűség ami körülveszi a világot. Túl sokat aggódom, és nehezen sikerül bárkit is az őszinte bizalmamba fogadnom.
Erősségei: Kitartás, megbízhatóság, szépség ha mondtatok ilyent;
Hiányosságai: Borzalmasan vigasztalok, mindent megkérdőjelezek, bátorság;
Félelmei/fóbiái: Emberek. Egyszerűen leblokkol a testem és az agyam is egyaránt, ha több ember előtt kel beszélnem, vagy akár csak mutatkoznom. Mindenféle gonosz lény; sötétség és sötét mágia.
Múlt: Hyugában láttam meg a napvilágot, egyik part menti városkában. Ahhoz képest, hogy egy szegényes családba születtem, nem szenvedtem hiányt semmiben. Mivel én vagyok a szüleim egyetlen pici kislánya, úgy kezeltek és neveltek fel mint egy hímes tojást. Vigyáztak rám és óvtak, még a legkisebb hideg szellőtől is. Apám halászként dolgozott, ennek köszönhetően kevés időt töltött anyával meg velem. Anya feladata pedig az volt hogy: megrendelésre varrjon szebbnél szebb kimonókat. Persze alig kapott megbízást, viszont amikor egy-egy gazdag kisasszonynak kellet megvarrjon egy egyedi, szép és színes kimonót, egész nap csak a teraszon ült és varrta, hímezte a ruhákat. Ezekben az időkben sokszor mentem ki apámmal halászni. Illetve csak bámulni őt, ahogy teljes odaadással és élvezettel fogja be a zsákmányt. Amikor csak tehettem a közeli erdőben játszadoztam a szomszédkörnyéki gyerekekkel. A legjobb barátnőm nagypapája mindig is furcsa szerzet volt. Gyakran ő is kiballagott az erdőbe, és órákon keresztül csak mesélt, és mesélt míg mi áhítattal bámultuk és hallgattuk őt a főben ülve. Rengeteget mesélt különféle mesebeli lényekről, angyalokról, természetfeletti harcosokról és persze tündérekről. Olyan áhítattal és átéléssel mesélt, hogy ha az ember nem látná rajta, azt hinné ő is valami mesebeli teremtmény. Sosem hagyta, hogy mi is szkeptikus és fantáziátlan felnőttekké váljunk, akiknek semmi képzelőerejük nincs, és nem hisznek semmiben, ami nem magyarázható meg tudományosan. Persze mindezt teljesen titokban, a szüleim nem tudtak róla. Sosem hagyták volna, hogy az egyetlen pici lányuk fejét "éretlen, buta ostobaságokkal" tömjék tele. Jobb jövőt szántak nekem a szüleim, minthogy kimonókat varrjak, vagy halásszak, és örökre ebbe a városban ragadjak. Mit is mondhatnék?! Anyu, apu: teljesült a kívánságotok. Még akkor is ha nem teljesen erre gondoltatok.

Amikor betöltöttem a huszadik életévemet, egyre inkább szerettem volna s saját fejem után menni. Szerettem volna valami nagy dolgot véghezvinni, hogy bebizonyítsam a szüleimnek, tudok vigyázni magamra. Persze nem mindig volt ez így.

Beköszöntött a tél, és mindent vastag hótakaró fedett. Nem igazán szerettem a telet. Még most sem igazán szeretem. Csupa fehér, hideg és zord minden. Ez is egy unalmas télnek indult, de ami később jött, az cseppet sem mondható unalmasnak.
A barátaim és én eldöntöttük, hogy az idei karácsonyt együtt töltjük, valahol messze Hyugától. El is érkezett az idő, kocsiba pattantunk és elindultunk Honshu szigetére, Kyotoba, Tokióba, vagy bárhová ami nem Hyuga. Mivel tél volt, az utak jegesek és csúszósak lettek. Talán a változatosság örömére, vagy csak mert most először hagytuk el a városunkat, ezerrel hajtottunk, fittyet hányva a veszélyes utakra és szakadékokra. Persze ennek végbeláthatatlan következménye lett.
A barátnőm elvesztette az uralmat a kocsi fölött és begurultunk egy szakadékba. Máig az utolsó emlékem az, hogy a dörgő, pattogó, zuhanó hangot elnyomja a mi hangos kétségbeesett sikoltozásunk. A következő emlékkép, illetve szag amit éreztem a vér gyomorforgató szaga, valamint vas és füstszag. A földön fekszem egy kényelmes futonon, és mozdulni sem tudok, minden egyes apró mozdulat forróvasként éget, sajog és váj mindenem, alig látok, és szinte fel sem fogom mi folyik körülöttem. A hangokat elmosódottan és tompán hallom, mintha tele lenne vízzel a fülem. Nem tudok tisztán gondolkodni, csak egy dologra tudok összpontosítani: a fájdalomra amely mardos. Csak későre veszem észre, hogy egy mély, de kellemes férfihang próbál megnyugtatni.
- Fáj! - Próbálok kinyögni valami hasonlót, de a végén már azt sem tudom pontosan hogy csak gondoltam, vagy valóban elhangoztattam.
- Mindjárt vége, rendbe fogsz jönni. - Mondta az idős férfihang, majd a számhoz emelt egy üvegcsét amiben nem túl bizalomgerjesztő sárga folyadék volt. Ami nem mellesleg fényt árasztott magából. Erre meg mernék esküdni.
Pár nappal később már teljesen jól voltam. Tökéletesen éreztem magam, nem fájt semmim, pedig biztos voltam abban, hogy jó pár csontom gallyra vágta a baleset. A térdem nem állt a helyén, a két lábam abszolút nem volt párhuzamos egymásra. A vállam kiugrott, és a kézfejem a másik irányba mutatott. A fejem is bevághattam, és bevérezhetett a fülem is. Kis ideig nem értettem mi történt, amíg tükörbe nem néztem, és hisztérikus nevetésbe, majd hisztibe, és végül bőgésbe nem kezdtem. A bőröm, a hajam, a szemem csillogott-villogott akár a nap. A füleim kissé kihegyesedtek, de ez alig észrevehető. A legnagyobb gondot számomra a hátamon elterülő... izé jelentette. Fátyolszerű csipkézett mintájú...szárny? Mint egy légynek? Most komolyan?
- Mi ez? - Nevettem fel. - Rendben, biztosan csak képzelődöm. - Jelentettem ki.
- Nem kicsi Hina. Nem képzelődsz. - Lépett be a barátnőm nagypapája az ajtón, majd elém tolt egy fehér tálkát benne valami sötétbarna folyadékkal. Talán tea, de ezek után már kitudj?!
- Hát akkor? Ez mi és hogy kerül ide? Mi van velem? - Érintem meg a "légy-szárny" szélét. Amint hozzáérek az megrázkódik, mire hangos sikollyal ugrok arrébb. A Nagyapa csak nevet, nem minta annyira roppant vicces lenne a szituáció.
- Kicsi Hina, jobb ha lassan hozzászoksz azokhoz a szép szárnyakhoz. - Mondta mindent tudó mosollyal az arcán. - Idd meg ezt, segít kitisztítani a fejed. - Nyújtja oda nekem a gyanús folyadékot.
- Nem vagyok szomjas. - Jelentem ki durcásan.
- Nem kérdeztem hogy az vagy-e. Csak idd meg. - Elfogadom a tálkát, majd kiiszom a tartalmát. Édes aromája van. Finom.
- Mi történt velem? - Kérdeztem meg újra.
- Emlékszel még azokra az időkre amikor neked, az unokámnak és a többi gyereknek meséltem az erdő szélén? A tündérmesékre amiket akkora áhítattal hallgattatok?
- Hogy felejthetném el? - Mondtam zavartan. Mi köze van a két dolognak egymáshoz?
- Emlékszel még miket meséltem? - Kérdezte, egyre inkább idegesítve ezzel engem. Miért nem mondja el világosan mi történt? Kétségbe vagyok esve, azt sem tudom hol vagyok, és ő még csak tekintettel sincs a dolgokra. Megtelik könnyekkel a szemem. Jaj... nem sírhatok, pont most.
- Emlékszem, minden egyes mesére. Annyira szerettem azokat, de mi köze ennek, a velem... - Elhallgatok amint belém tör a felismerés. Tündérek. Szárnyas teremtmények. Pont úgy mint én. - Tündérek. - Önmagában hagyom a szót keringeni a levegőben. Időbe telik mire felfogom mi is történt velem.

Az elmúlt három évben egy napot sem öregedtem, legalábbis külsőleg semmiképp. A nagypapát és a barátaimat akik a kocsiban utaztak velem azóta sem láttam. A nagyapa megesküdött hogy ők biztonságban vannak valahol.
Nagyapa szerint most már a saját utamat kell járnom amire mindig is vágytam. Azt mondta, hogy ha igazán nagy bajban vagyok ő mindig rám talál, és hogy ne féljek. Könnyű azt mondani. A képességeimet, a gyógyítást és azt hogy hogyan mutatkozzam emberi lény külsővel az emberek felé csak mostanra sikerült teljesen elsajátítanom. A szüleimnek csak levelet írtam, hogy minden rendben velem, és hogy egy Tokiói egyetemre fogok beiratkozni. Azóta meglátogattam őket egyszer-kétszer, de tudom jól, hogy ennek véget kell vetnem. Hogy is mondhatnám el nekik hogy mivé lettem?

Sok kutatómunka eredményeként rátaláltam Ribashitire, ahol ha minden igaz hozzám hasonló lények tömkelege él. Talán itt rálelhetek a nagyapára és a barátaimra. Kitudja? Talán csak szükségem van olyanokra akik megértenek, tudják mit érzek, mert ők is olyanok mint én...

Egyéb érdekesség: Titkon remélem, hogy egyszer valaki igazán meglátja hogy ki is vagyok valójában, és nem csak az örökösen vívódó, mindent megkérdőjelező lányt látják majd.